Nos, az én történetem elég érdekesen alakult. Születése pillanatában az ember még nem sokat tud, csak az ösztönökre támaszkodik. Aztán ahogy fejlődik, egyre több dolgot vesz észre mega körül, és végül észreveszi az egyik legfontosabb dolgot az életében: magát. Nos, ez nálam sem volt másképpen... Átlagos gyeremkkorom ellenére mindig is magányosnak éreztem magam, az öntudatra ébredésem pillanatától kezdve. Ez úgy 12 éves koromban lehetett,amikor kezdtem elszakadni a szülői körtől, és már nem engedelmeskeztem vakon minden dologban, és kételkedtem is néha azokban a dolgokban, amiket a szüleim mondtak. Ekkortól éreztem azt, hogy magányos vagyok, és úgy éreztem, hogy nem érdeklek senkit. Egy senki voltam... talán az is vagyok... de ez most mind1. Ekkor történt valami, amit sosem felejtek el... végső kétségbeesésemben kutatni kezdtem más magányos emberek után, gondolván, hogy biztosan vannak. De nem találtam... mindenhol azt láttam, hogy mindenki boldog és elégedett, és senki sem olyan mint én... és ettől csak még rosszabbul éreztem magam. De akkor hirtelen megláttam... valamit, ami olyan csodálatos volt, hogy el sem akartam hinni... épp egy parkban sétálgattam, és ott volt Ő... ő, aki az egészet elindította. Egy... lány... egy lány aki olyan volt, mint egy álom... külsőre szőke hosszú haja volt,és kék szeme, viszonylag magasabb volt az átlag 12 éveseknél, de ez engem akkor nem érdekelt. Viszont a virágok, amik elött állt, magból hirtelen kifejlődtek, és az egész kopár füves rész virágba borult, ahogy haladt. Nem bírtam tovább csak nézni. Odamentem hozzá, és csak ennyit tudtam kérdezni: hogyan? Mire ő: gyere, megmutatom. Követtem őt 3 utcán át, és be a házukba. Ott pedig megfogta a kezem, és csak ennyit mondott: "hunyd be a szemed, és ha látod a földet, gondolj arra hogy virágba borul" És én ezt is tettem. ÉS a mint kinyitottam a szemem, a látvány elképesztő volt: az egész kertje a háznak(késöbb kiderült, hogy a nagymamája háza) virágba borult. Ettől kezdve elválaszthatatlanok lettünk, és mindketten kerestük a választ arra,hogy miként lehetséges ez, közben akaratlanul is elkezdtü fejleszteni az erőnket, és a végén már egész erdőt tudtunk növeszteni. S közben persze ismerkedtünk. A neve Nelli volt, és napról napra szebb lett. Felfedeztük késöbb, hogy nem csak növeszteni tudjuk a növényeket, hanem fel is tudjuk használni őket. A fából az emberek számára nem látható, zöldes "füst" párolgott. Ezt magunkba tudtuk szívni, és ettől érezni tudtuk a fák és a növények minden érzését, és fájdalmát. Jobban megértettük a növényeket, mint bárki, de továbbra sem értettük, honnan ered ez az uralkodási erő. Közben Nellivel egyre jobban megszerettük egymást, és a szüleink tudta nélkül beszélgettünk parkokban, átjártunk egymáshoz, elmentünk moziba meg kajálni, stb. Kiderült, hogy ő kb 2 nappal azelött vette észre magán a különleges képességekre utaló jeleket, mielött velem találkozott volna. 1 teljes évig kutattuk az okát, majd egyszer, mikor együtt voltun, és elöször csókoltam meg, megnyílt mellettünk egy térkapu. Kör alakú átjáró volt, és mivel kissé féltünk közelebb menni - lévén, hogy akkor még nem igazán tudtuk hogy mi is lehet az - ezért csak köröztünk körülötte. Majd hirtelen kilépett az átjáróból egy emberszerű alak. Magas, barna hajú férfi volt, és hosszú, köntösszerű ruhát viselt, kék alapon fehér mintákkal. Meglátott minket, és elmosolyodott, majd így szólt: " Ti lennétek az új bajnokok" mire mi egyszerre kérdeztük: " Mik?". Erre ő azt kérte, hogy kövessük, és átment az átjárón. Követtük. Az átjáróba belépve olyan volt, mintha nem is mentünk volna 2 lépésnél többet, de késöbb kiderült, hogy az a 2 lépés 28 fényév volt. Átlépve az átjárón csodás látványban volt részünk: egy tenger, vagy inkább óceán fölött álltunk, és alattunk látszólag nem volt semmi. MAjd felnéztünk, és ismét elakadt a szavunk: egy hatalmas erőd lebegett a víz felett, legalább 30-40 toronnyal a tetején, és volt vagy 100 m magas. Az alak, akiről késöbb kiderült, hogy Atherion-nak hívják, bevezetett minket a várba, ahol egy halom ember nyüzgött, mintha nem lenne semmi furcsa abban, hogy vagy 50 méterrel egy oceán fölött lebegnek. Atherion bevezetett minket egy hatalmas csarnokba, ami hosszúkás volt, és 2 ajtaja volt. Az egyik, amin mi bejöttünk, a másik pedig egy nagy trón-szerű szék elött állt, amin egy fiatal, magas és barnahajú alak ült. Termete hasonlított Atherionra, de vonásai inkább magabiztosságot sugároztak, szemben Atherion gyerekes mosolyával. Odamentük a trónhoz, majd mielött még bármit is mondhattunk volna, az alak felállt, és így szólt: "Köszöntelek benneteket! Nyilván sok kérdésetek van, és sok mindent nem értetek. Elöször is bemutatkozom: a nevem Athlenan. Atherion, az "idegenvezetőtök" a féltestvérem. Ez a hely pedig Athal'Candra, vagy másnéven A Végtelenség Figyelőinek otthona!" majd elmesélte a fiygelők történetét, és azt, hogy hogyan lettünk mi a lélekjelek alapján bajnokok.
Folyt. köv...
